Szeretem....

Eltelt több, mint 3 év, amióta együtt vagyunk. Eltelt 2 év, amióta házasok vagyunk. Ennek ellenére reggelente arra ébredek, hogy simogatja a karom, puszilgat... Szeretem, nagyon szeretem. Sokszor elgondolkodtam rajta, mi lenne velem nélküle. Semmi, hiszen nem is tudnék nélküle létezni már. Minden pólusomba beleivódott már. Ott van minden mozdulatomban, gondolatomban, szavamban. Azért néha eltűnődöm, hogy mi vette rá, hogy 3 hónap együttlét után megkérje a kezem. Emlékszem 2007 június 22.-re. Eljött értem a munkahelyemre, és hazavitt. Terveiben az szerepelt, elvisz a kedvenc helyemre, Villányba, a szoborparkba. Ott van egy szobor, ahol imádtam CSAK lenni. Nem gondolkodni. Csak lenni és érezni az univerzum energiáját. Bámulni az aratásra érett gabonaföldet, vagy éppen a frissen vetett tájat. A fejfájás akkor is közbeszólt. Haza kellett vinnie, mert rosszul lettem.
Otthon az ágyban mellém bújt. Remegett. Valamit tartott a kezében, beszélni sem tudott a meghatottságtól. Nem tudtam még akkor, hogy mit is akar. Éreztem, de nem tudtam. Majd egy pillanatban, amikor próbáltam a fejfájástól legyengült szervezetemet alvással megnyugtatni. Feltette nekem azt a kérdést, amire minden nő vágyik. Egyszerűen, hangosan és jól érthetően: -"Szeretlek, nagyon szeretlek! Leszel a menyasszonyom?" A válaszom igen volt. Hm! Nem is igen, hanem IIIIIIIIIIIIGGGGGGGGGGGGGGGEEEEEEEEEEEN! Istenem, milyen szép is volt.